Magyarul kiadta: Könyvmolyképző Kiadó; 2013-ban
Értékelések: Goodreads – 4,21 (több mint 15 ezer értékelés) Moly – nagyon kevés vélemény
Oldalszám: 784 + Szójegyzék + Térkép
Zene: Jack Jack: Take it back
Imádom Weekst! Imádtam az Éjangyalban kialakított világát, lenyűgözött úgy ahogy volt, és most ezt megcsinálta még egyszer! A Fényhozóban is kaptunk egy teljesen új világot, teljesen új karakterbázist, ami legalább annyira jó, mint az Éjangyalban.
Itt a fény segítségéven varázsolnak, fényből öntenek színeket, mindegyiknek saját tulajdonságaik vannak, de minden színöntő általában csak egy-két színt tud önteni, és a színeik befolyásolják a személyiségüket is. Ez alapból nagyon jól hangzik szerintem, de ahogy bele van építve az egész társadalomba… El sem hiszem hogy mennyire tetszett nekem ez az egész világfelépítés!
A főszereplő a Prizma, Gavin Guile, aki az összes színt képes önteni. Ezért ő a Prizma. És a Prizma személye, ennek az egész vallásos világnak a spirituális vezetője. Persze nem mindenki tud színt önteni, de a szerencsések, akik igen, színöntő tanulmányaikat a Chromériában, A Hét Szatrapia fővárosában végezhetik. Hét szín, hét Szatrapia van. De vissza Gavinhez, azért szerettem őt nagyon, mert annak ellenére, hogy szó szerint az egész világ terhei a vállán voltak, és akkor még a saját gondjairól szó sem volt, hihetetlen felszabadultan, gyermeki örömmel tudott elmerülni abban amit szeretett. Aztán a következő jelenetben keménykezű, határozott Prizma volt, majd logikusan cselekvő vezető, aztán képességei határát súroló színöntő, végül még spirituális vezetői posztban is bemutatkozott. Egyszerűen annyira széles volt a személyisége, hogy ezáltal igazán megismerhettük, átérezhettük a döntései súlyát, az érzései mélységét.Oké, Weeksnek volt erre 800 oldala, de ott volt még rajta kívül másik 3-4 főbb szereplő is.
Kip, első ránézésre az a tipikus szerencsétlen kövér gyerek, akit már rengetegszer, rengeteg helyen láttunk, de ugye Weeks egy ilyen főszereplővel nem elégszik meg. Kezdetben ad a képlethez egy kis öniróniát, később egyéb fűszereket. Kip a humor fő forrása a könyvben. Nagyon szeretem, ahogy Weeks a humorral bánik. Nincs sok, de ha van akkor az tényleg vicces, és biztos, hogy a legjobb helyzetben van elszórva. Vagy a feszültség kellős közepén, vagy ott ahol épp mondjuk múltmesélés van, és akkor bedob egy megjegyzést. Nagyon jó érzéke van hozzá.
A harmadik nézőpont uralkodója Fehértölgy Karris. Ő a női vonal birtokosa a történetben, kemény, akaratos, makacs, harcos, de mindemellett is nő. A Fekete Gárda, akik a Chroméria fejesét, a Fehéret valamint ugyebár Gavint védik. Tehát a Fekete Gárda egyik tagja. És nem mondok róla többet, mert annyira jó útközben megtudni!
A negyedik szemszöget birtokló szereplőről pedig semmit sem mondanék, mert el sem hiszem mik történtek ott! És persze van egy gonosz király. Meg egyéb gonoszak. És még több remek szereplő.
A történet maga onnan indul, hogy megismerjük kicsit Kipet, és bepillantunk a színöntők világába.
De Weekshez híven mozgalmas az egész könyv, van itt extrém utazás, politika, vallás, csata, mészárlás, háború, zavaros és vészterhes múlt. Csupa könnyed téma ahogy Weekstől megszokhattuk, zseniális kivitelezéssel, kreatív megoldásokkal, viszont szerintem mindössze egyetlen igazán csattanós csavarral. Amit sajnáltam. Főleg, hogy viszonylag az elején követezik be a könyvben. Mondjuk akkor akkorát üt, hogy a végéig emésztettem, de akkor is. Egy?!
És egyszer kizökkentem olvasás közben is… Kétlem, hogyha egy 15 éves
gyerek ha életében először halált, meg gyilkosságot lát, főleg ha
ismerőseiről, barátairól van szó, úgy reagál, ahogy Kip tette. Minimum
le kellett volna dermednie vagy mit tudom én. Oké gondolom a düh is
érthető reakció, de akkor legalább később ki kellett volna jönnie
valahogy az érzelmeinek nem?Valahogy én ezt a történetet nem éreztem annyira ütősnek, durvának, csavarosnak, valahogy nem érzem annyira az enyémnek, mint az Éjangyalt, már az első kötet után. Valami hiányzott belőle, a grandiózus és impozáns világon túl. Mondjuk az biztos, hogy több bevezetést igényelt ez a világ, mind Kylaré. De most ahogy ezen gondolkodom, az ötlött fel bennem, hogy egy kicsit más volt a stílusa, ezért rápillantottam a fordítóra. És... Bingó! Weeks új fordítót kapott...
Ennek ellenére persze epekedve várom a következő kötetet, mert Weeksből nekem sosem elég!
Végezetül, olvasás közben jutott eszembe, hogy ez a könyv olyan, mint egy folyó. Egy hegy gyomrából ered, ahol sötét és csend van. Lassan folydogál, a csendet egyre sűrűbb vízcsepegés töri meg, a sötétet pedig az apró réseken beáradó fény. A cseppkövek apránként, cseppről-cseppre kezdik duzzasztani a kis folyót, ami nemsokára nagy vízesést eredményezve tör elő a hegyoldalban. Mikor földet ér, az erdőben, a fák között sebesen kanyarog, és egyre több patak folyik bele, amitől még szélesebbre duzzad a folyó. Végül, amikor már elsöpörné maga előtt a partjára nőtt várost, magas hullámokkal csapódik neki az előtte magasodó gát falának, ahonnan zsilipeken, csak a vízfolyamának töredéke jut el a városon túlra.
Meglátjuk a következő részben sikerül-e áttörni az a gátat.
Idézetek: Megidézve
Történet: Lesz ez még mozgalmasabb is, de arra, hogy bevezetődjek a világba nagyon jó volt.Karakterek: Weeks karakterei mindig nagyon össze vannak rakva, ez mit sem változott.
Kedvenc szereplő: Vasököl és Corvan Danavis
Akit nem szerettem: Liv
Legjobb rész: A csavar. Na meg Gavin reggeli jelenete.
Legrosszabb: A fordító lecserélése! Így is jó, de Gazdag Tímeával jobb lett volna.
Borító: Nem tetszik, de ez az eredeti, úgyhogy inkább ez, minthogy a Könyvmolyképző nekiálljon borítót gyártani, mert attól végképp kiakadtam volna.
10/9
Petra
