Chris Howard: Gyökértelen

Eredeti kiadó: Scholastic Press; 2012-ben
Magyarul kiadta: Főnix Könyvműhely; 2012-ban
Értékelések: Goodreads – 3,63 (több mint 380 értékelés) Moly – kevés vélemény
Oldalszám:286
Zene: Rise Against: Ready to fall

Direkt vártam a könyv elolvasása után, most már több, mint egy hetet, gondoltam hátha ha gondolkodom rajta, jobban megtetszik. De nem, úgyhogy maradnak az érzések és a gondolatok most már róla azt hiszem.
Elöljáróban… Én alapvetően nagyon nem szeretem a fülszövegeket. Legalább annyira ódzkodom tőlük, mint a spoilerektől. Lényegében mert nem lehet úgy fülszöveget írni, hogy az ne spoilerezzen le egy csomó mindent a könyvből, ez akaratlanul is megtörténik, ha el akarunk mondani a történetből valamit. Így nem a fülszöveg hibája, én mégis kerülöm ha tehetem. Szóval nem igazán olvasok fülszövegeket, helyette inkább elolvasok egy-egy értékelést, megnézem az értékeit goodreads-en, ilyesmik. Ez a Gyökértelen esetében is így történt, annyi kiegészítéssel, hogy félve elolvastam a fülszöveg első két mondatát, mert igazán felkeltette a borító és a cím a figyelmem. Ez volt az a két mondat:

Chris Howard

„A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról.”
Ennyit engedélyeztem magamnak, ami csak még jobban felcsigázott. Aztán valami egészen mást kaptam, mint amire számítottam. Egy alapvetően faépítgetés köré épülő történetre számítottam, nem egy folyamatosan rohangálós, akcióközpontú sztorira.
Ez egy iszonyú pörgős könyv, Banyan fő mozgatórugója, hogy megtalálja az apját, mindenki másé meg, hogy megtalálják a fákat, és rohannak egyik pontról a másikra, valami felé, valaki elől, néha összeszed egy-két embert, néha lekopik egy-kettő, néha őt szedik össze, aztán lőnek, verekednek, futnak, menekülnek, megsérülnek, néha beszélgetnek és építenek, aztán rejtélyek után is kutatnak.
Azt érzitek, hogy ez egy nagy összegabalyodott fonáltenger? Én is.
A legelején még nem ezt gondoltam. Az első néhány oldal után az volt az érzésem, hogy ezt a könyvet valójában a Greenpeace írta. Hogy ez a környezetszennyezés, de elsősorban a fák irtásának, a génmanipuláció és a globális felmelegedés ellenkampánya. Csak kellett nekik egy helyes pasit keresniük, hogy álcázzák magukat. Ez akkor jött volna be, ha nem úgy alakul a történet, ahogy alakult.

Forrás: Deviantart.com

Alapvetően azzal, hogy folyamatosan mozgásban voltak nem lett volna baj, akciódús volt, pörgött az egész, minden meg volt magyarázva, szóval alapvetően izgalmas volt. Azt leszámítva, hogy a fejemet vertem már a végén a falba, hogy találjanak már oda! Szóval a probléma nem a történettel volt, bár abban is éreztem azért logikátlanságokat, hanem a szereplőkkel, egyszerűen nem értettem őket, a reakcióikat, az indítékaikat. A felszínen minden oké volt, de olyanokat csináltak néha, hogy egyszerűen nem bírtam összerakni a jellemüket. Csapongóak, összeszedetlenek és furák voltak, néha azt sem értettem miért úgy beszélnek, ahogy.
Ráadásul az író bizonyos helyzetekben próbálja drámainak, brutálisnak, érzelmesnek mutatni a szereplőket, a szituációkat de egyik sem hatásos igazán. A túlzott brutalitást kimondottan nem éreztem indokoltnak, egyszerűen nem passzolt bele a történetbe így, hogy hol volt, hol nem. A következő pillanatban meg az egész nagyon beteg és bizarr lett, valójában elég sok helyen, tele van szintén indokolatlan hatásszünetekkel, plusz a végére még néhány rettenetes klisés mondatot is sikerült berakni, mint például ’Fogadjuk el amit kaptunk’, vagy ’Nem számít hol vagyunk, ha együtt vagyunk’ és hasonlók. Komolyan ezektől én éreztem kínosan magam olvasás közben, mint egy rossz filmben.
A könyv legpozitívabb része, a borító, a világfelépítés volt. Lényegében egy nagy sivatag, és néha kicsit a Csillagok háborújában éreztem magam, amikor a hajót javítják a sivatagban és kell nekik az alkatrész. És ki is merült a Csillagok háborúja tudásom. Nagyon tetszettek az egyedi megoldások, ahogy a génmanipulációs részeket megmagyarázta, és a becsempészett misztikus-jövőbeli részecskék is.
Szóval nem nagyon tetszett, pedig nagyon vártam és szerettem volna szeretni.


Idézetek: Megidézve
Történet: Sodró lendületével mindent letarolt.
Karakterek: Nem sikerült düllőre jutnom velük
Kedvenc szereplő: Crow és Alfa
Akit nem szerettem: Hina.
Legjobb rész: Az eleje.
Legrosszabb: A vége.
Borító: Hogy miért ennyire jó? Egyszerű a válasz: Sánta Kira
10/6

Petra

Megidézve

Chris Howard: Gyökértelen című regényéből







"A könyv borítója az idők során ugyanolyan rozsdás árnyalatúra színeződött, mint a furgon; lapozgattam az oldalakat, az orromhoz nyomtam őket, és beszívtam az illatukat - mintha azzal a történetiket is magamba szippanthattam volna."    13. oldal

"- Olvastam könyveket - mondta és letörölte a könnyeket az arcáról. - Még abból az időből, amikor léteztek törtvények és kormányok. Akkor legalább ezernyi cég működött, amelyek előállították az élelmiszert. Mindenfélét.
Igen, ezt már én is hallottam. De ennek így semmi értelme - hiszen akkor mindenki egyszerűen megtermelhette volna magának az ennivalót."   39. oldal

"Mert még akkor is, amikor nincs szinte semmi remény, az ember valahogy még mindig találhat egy helyet magában, ahol ragaszkodhat azokhoz a dolgokhoz, amikre igazán szüksége van."   207. oldal

"– Te a mennyországról beszélsz, csávókám! Mi pedig a pokolba tartunk.
– Nem tudom – vontam vállat. – Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz."    212. oldal

"Semmitől nem tűnik olyan reménytelennek a világ, mint ha tudod, hogy üres."

Petra