J. A. Redmerski: A soha határa

 



Magyar kiadó: Ulpius-ház; 2013
Értékelés molyon: 93%
Oldalszám: 506 oldal

A soha határa… Én egy olyan könyvet szerettem volna, aminek az az elcsépelt közhely a tanulsága, hogy: Soha nem mond, hogy soha. Milyen szép is lett volna. El is képzeltem az elején, majd utaznak és akkor jönnek a 'sohák' és Andrew majd szépen mindegyikre kitalál valamit. Egy darabig hittem is, hogy ez lesz, nagyon akartam hogy egy eseménydús, életteli, életszeretetet tükröző könyv legyen. És valahol mindez volt is egy bizonyos szintig, mégsem azt üzente, amit vártam, hanem helyette azt, hogy: A szerelem mindent legyőz! Jee!...

Valahol azt is próbálta mondani nekem, naiv olvasónak, hogy ne kövessem vakon a társadalom elvárásait és normáit, hanem éljek szabadon ahogy jólesik, de ez a megszívlelendő üzenet eltűnt valahol a nyáltengerben…

 Az elején még kimondottan tetszett és hittem a könyvben, aztán kezdett erősen más irányba tendálni, én meg vártam hogy visszakanyarodjunk a csapásra, de az országút elfogyott és a tengeren nem lehet autókázni, max ha Jézus vezet. Így a végére már Natalia Oreiro Cambio Dolor-ja csilingelt a fülemben aláfestésként.

 A könyv legjobb jelenete egyértelműen az egyetlen „Még soha! Na majd most!” jelenet volt, a szabad ég alatt alvással. Iszonyú jót nevettem ezen a részen. Tagadhatatlan hogy voltak más jelenetek is amiken jót szórakoztam, főleg az elején. De voltak dolgok amiktől a falra másztam, és sajnos ezekből is akadt bőven. Camrynt úgy kapásból nem igazán bírtam összerakni. Amint kezdett összemelegedni Andrew-val, az előtte felvázolt személyisége köddé vált és kezdett átmenni egy tinikönyv főszereplőjébe, csak épp felnőtt kiadásban. Mindenen mosolygott, nevetett, bámulta Andrew izmait és csorgott a nyála, persze csak titokban. Ezek mellett meg már alig tudtam odafigyelni lelki viszályaira, egy idő után már nem is érdekeltek, azt vártam, hogy végre Andrew szemszöge jöjjön, de a végére már inkább csak túl akartam lenni az egészen. Persze megható volt  és sírós fajta olvasó biztos végig bőgi az utolsó 25 oldalban lefolytatott villámlezárást, a végtelenül elcsépelt epilógussal együtt, de nekem sokkal inkább tűnt mindez egy Brazil szappanopera utolsó részének, amit bár megpróbáltak felvezetni, de sebtében kellett vászonra vinni mert elfogyott a pénz.

 És akkor még nem beszéltem a könyv kivitelezéséről. Néhol a szóhasználatot is furcsálltam, de oké, tőlem legyen melléje, föléje, beléje, eléje, akrámije. De hogy kötőjel helyett számos helyen zárójel van használva, és hogy minden második mondatban legalább az egyik szó dőlt betűvel van szedve az kiborított. Nem sikerült eldöntenem, hogy az olvasót nézik retardáltnak, hogy nem tudja eldönteni hol van a hangsúly, vagy a fordító/szerkesztő, vagy tőlem akárki, életében először használt Word-öt és azzal játszott hogy ki be kapcsolgatta a ’Dőlt’ gombocskát.

Szóval… Csöppet túlértékeltnek érzem a könyvet… És dühös is vagyok rá. De hát csak magamra vethetek, megvettem egy Ulpius könyvet. Ráadásul úgy, hogy közben tudtam, nemrég már kifogtam a ritka kivételt, azt a könyvet, amit tényleg sikerül eltalálniuk.

Idézetek: Megidézve

És persze zene a végére: 

Petra