James Dashner: Az Útvesztő

 


Magyar kiadó: Cartaphilus
Értékelés molyon: 91%
Oldalszám: 362










Ifjúsági = fiatal szereplők – pipa

Disztópia = negatív jövőkép – pipa; elnyomó társadalom –pipa; globális probléma – pipa; lázadás ez ellen – mondhatni pipa
Kaland = hatalmas pipa

Az Útvesztő egy külön világ, mindentől elzárva, közepén a Tisztással. Fiatal fiúk vannak ide bezárva, az útvesztőt járva, próbálva túlélni és megfejteni az Útvesztőt, hogy kijuthassanak. Az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal egy lift, amin hetente alapvető ellátmányt kapnak, havonta egyszer pedig egy új tagot maguk közé. Thomas is így kerül a Tisztásra, amit ideje sincs megszokni, máris kezdődik a változás.
Ez a könyv igazán tetszett. Minden megvolt benne ami egy jó disztópiához kell, az író mégsem szúrta ki ezekkel a tényekkel az olvasó szemét, az egész könyvben érezhető hogy minden ott van a háttérben mégis csak néhány mozzanatban kézzelfogható. Ezek maga a lift, az őket figyelő mechanikus rovarok, a késlegyek és az Útvesztő szörnyei a Siratók.

Dylan O'Brien - Thomas

A könyv lényegének én igazából magát a kalandot éreztem, mint általában ebben a műfajban, a társadalmi behatást (de gondolom ezt majd megkapom a következő részben), és magát az Útvesztő problémáját. Az egész könyv lendületes, mozgalmas, olykor nyers és egyértelműen érezhető rajta, hogy férfi írta. Az egész stílusában és a keltett érzésben más mint az általam eddig olvasott disztópiák, valamint nem erőlteti a szerelmet, mégis lappang, az érzelmek nagyon szépen vannak megjelenítve, a változásuk leírása különösen tetszett.
A legjobban talán egy apróság fogott meg. Ezek a fiatalok kialakítanak maguknak egy közösséget, ami elfogadható számukra és amiben tudnak élni, sokan elég sok időt töltöttek már itt és nem emlékeznek a múltukra, ezért saját belátásaik szerint hozzák a szabályokat és alakítják a rendszert. Ezen okokból megfigyelhetők apró változások, furcsaságok a szokásaikban. A beszédükben megvan a káromkodás például, de nem a szokásos módon, bököttnek hívják egymást, valószínűleg mert a Siratók szúrással is támadnak, ami súlyos következményekkel jár. Mindig is érdekesnek találtam az ilyen fajta változást, ahogy az egymástól, legalább valamilyen szinten, eltávolodott közösségek egymáshoz képest, különböző irányokba változnak.

A film szeptemberrevárható

A főbb szereplők, rendesen ki vannak dolgozva és nem lépnek ki a saját bőrükből, mint sok más ifjúsági könyvben, következetesen karakterükhöz passzolóan reagálnak, cselekednek. Különösen tetszett, hogy nem csak Thomas gondolati, érzelmi, lelki változását követhettük nyomon, hanem rajta kívül még négy másik szereplőét is.
Maga a világ, az Útvesztő, amennyire egyszerű alapvetően, pont annyira szegezett oda a fotelhez, és csak olvastam. Bár be kell ismerni a végén vannak egyértelmű fordulatok, megoldások és még logikai baki is, ezek közel sem vesznek annyit a könyv értékéből, mint máskor általában tennék. Szívem szerint még írnék valamiről, de annak érdekében, hogy spoiler-mentes maradjon a bejegyzés csak burkoltan annyit, hogy a legvége elég sok kérdést felvetett bennem és bár egyértelműnek tűnik, hogy egészen más lesz a következő rész, nagyon várom.
Sokat vacilláltam, hogy 10 vagy 9 pont legyen, de  nem érzem a kedvenc-bizsergést úgyhogy egy nagyon erős:

10/9
Zene:

 Petra

Meidézve - A soha határa

Némi harc árán sikerült összegyűjtenem néhány idézetet. Remélem maradéktalanul kiposztolni is hagyja majd a gép.




"Ha sokáig együtt vagy ugyanazokkal az emberekkel, hozzászoksz a helyzethez, még akkor is, ha az életed egészségtelen, vagy maga a pokol."

37. oldal

"Minden összezavarja az embereket, ha nem az, amire számítottak."

78. oldal

 

"– Ne… Andrew – hátralépek, és összefonom a karomat. – Nem kényszeríthetsz arra, hogy egy csomó ember előtt énekeljek. Ez kegyetlenség.
– Veled vagy a hallgatósággal szemben? – kérdi vigyorogva."

363. oldal

"Az együtt töltött időnk, rövid közös életünk szólama elhalt, ahogy a zene elhallgat, ha lejár a lemez. És nem marad más csak a csend."

398. oldal

"Ha a mának élsz, ahol minden éppen megfelelő, akkor elfoglalod magad, korlátot állítasz a kellemetlen emlékeknek, és simábban, hamarabb eléred a célodat."

Petra

J. A. Redmerski: A soha határa

 



Magyar kiadó: Ulpius-ház; 2013
Értékelés molyon: 93%
Oldalszám: 506 oldal

A soha határa… Én egy olyan könyvet szerettem volna, aminek az az elcsépelt közhely a tanulsága, hogy: Soha nem mond, hogy soha. Milyen szép is lett volna. El is képzeltem az elején, majd utaznak és akkor jönnek a 'sohák' és Andrew majd szépen mindegyikre kitalál valamit. Egy darabig hittem is, hogy ez lesz, nagyon akartam hogy egy eseménydús, életteli, életszeretetet tükröző könyv legyen. És valahol mindez volt is egy bizonyos szintig, mégsem azt üzente, amit vártam, hanem helyette azt, hogy: A szerelem mindent legyőz! Jee!...

Valahol azt is próbálta mondani nekem, naiv olvasónak, hogy ne kövessem vakon a társadalom elvárásait és normáit, hanem éljek szabadon ahogy jólesik, de ez a megszívlelendő üzenet eltűnt valahol a nyáltengerben…

 Az elején még kimondottan tetszett és hittem a könyvben, aztán kezdett erősen más irányba tendálni, én meg vártam hogy visszakanyarodjunk a csapásra, de az országút elfogyott és a tengeren nem lehet autókázni, max ha Jézus vezet. Így a végére már Natalia Oreiro Cambio Dolor-ja csilingelt a fülemben aláfestésként.

 A könyv legjobb jelenete egyértelműen az egyetlen „Még soha! Na majd most!” jelenet volt, a szabad ég alatt alvással. Iszonyú jót nevettem ezen a részen. Tagadhatatlan hogy voltak más jelenetek is amiken jót szórakoztam, főleg az elején. De voltak dolgok amiktől a falra másztam, és sajnos ezekből is akadt bőven. Camrynt úgy kapásból nem igazán bírtam összerakni. Amint kezdett összemelegedni Andrew-val, az előtte felvázolt személyisége köddé vált és kezdett átmenni egy tinikönyv főszereplőjébe, csak épp felnőtt kiadásban. Mindenen mosolygott, nevetett, bámulta Andrew izmait és csorgott a nyála, persze csak titokban. Ezek mellett meg már alig tudtam odafigyelni lelki viszályaira, egy idő után már nem is érdekeltek, azt vártam, hogy végre Andrew szemszöge jöjjön, de a végére már inkább csak túl akartam lenni az egészen. Persze megható volt  és sírós fajta olvasó biztos végig bőgi az utolsó 25 oldalban lefolytatott villámlezárást, a végtelenül elcsépelt epilógussal együtt, de nekem sokkal inkább tűnt mindez egy Brazil szappanopera utolsó részének, amit bár megpróbáltak felvezetni, de sebtében kellett vászonra vinni mert elfogyott a pénz.

 És akkor még nem beszéltem a könyv kivitelezéséről. Néhol a szóhasználatot is furcsálltam, de oké, tőlem legyen melléje, föléje, beléje, eléje, akrámije. De hogy kötőjel helyett számos helyen zárójel van használva, és hogy minden második mondatban legalább az egyik szó dőlt betűvel van szedve az kiborított. Nem sikerült eldöntenem, hogy az olvasót nézik retardáltnak, hogy nem tudja eldönteni hol van a hangsúly, vagy a fordító/szerkesztő, vagy tőlem akárki, életében először használt Word-öt és azzal játszott hogy ki be kapcsolgatta a ’Dőlt’ gombocskát.

Szóval… Csöppet túlértékeltnek érzem a könyvet… És dühös is vagyok rá. De hát csak magamra vethetek, megvettem egy Ulpius könyvet. Ráadásul úgy, hogy közben tudtam, nemrég már kifogtam a ritka kivételt, azt a könyvet, amit tényleg sikerül eltalálniuk.

Idézetek: Megidézve

És persze zene a végére: 

Petra

Második nekifutás

Július óta nem írtam és már akkor is csak nagyon ritkán... Kereshetném itt az okokat, hogy miért is nem, de nem teszem. Most egy kicsit egyszerűbben, legalábbis számomra, megpróbálok megint egy kis rendszerességet vinni a blog életébe. Elsőként nemsokára jövök A soha határával.

Petra