Magyar kiadó: Athenaeum Kiadó Értékelés molyon: 88% Oldalszám: 448 oldal
Próbáltam alternatív tartalmat írni ide, de egyszerűen nem megy. Rosie és Alex élete. De
inkább csak Rosie-é. Azt hiszem ennyi.
És ez az érzés végigkíséri ezt a rövidke véleményt. Akármilyen megközelítésből próbálok írni a
regényről, nem megy. Már több mint egy hete kiolvastam és még mindig nem sikerült
összeszednem magam utána. Mostanra tartok csak ott, hogy bele bírtam kezdeni egy új
könyvbe, de nem értem miért. Érzem a könyv hatását magamon, csomót kattogok a regényen,
bizonyos részletein, de még nem jöttem rá, hogy miért hatott rám ennyire.
Végtelenül egyszerű, levélregény ez. Rosie életét követhetjük végig, hét éves korától kezdve,
levelein keresztül. Levelek, chatelések, üdvözlőlapok, meghívók, képeslapok. Ezekből áll a
könyv, a végén az is kiderül hogy miért. Jó döntések, rossz döntések, véletlenek, az élet kliséi,
boldog és szomorú pillanatok, tettek és következmények. Az élet nagy pillanati, de mind
csak levelek formájában így ezek sem annyira grandiózusak.
Amit talán ki tudnék emelni…
Imádtam Rosie és Katie életének párhuzamát. ’A történelem nem ismétli önmagát. De rímel.’
– mondta Mark Twain, aztán Cecelia Ahern megírta. Pont így gondolok rájuk.
Nem tudok összefüggő gondolatokat összehozni, úgyhogy azt hiszem ennyi. Még azt
sem sikerült eldöntenem, hogy valójában imádtam-e ezt a könyvet. De lehet csak annyira
szokatlan volt hogy ezért fogott meg ennyire. Valójában csak erős közepes? Nem tudom. De
azt hiszem, ha valami ennyire hat rám, az csak jó lehet. Végül is a kisgyerekek is azért olvastatják újra és újra ugyanazt a mesét mert akkor és ott arra van szükségük. Nem lehet most erre volt. De nagyon.
Magyar kiadó: Ulpius-ház; 2013 Értékelés molyon: 93% Oldalszám: 506 oldal
A soha határa… Én egy olyan könyvet szerettem volna, aminek
az az elcsépelt közhely a tanulsága, hogy: Soha nem mond, hogy soha. Milyen
szép is lett volna. El is képzeltem az elején, majd utaznak és akkor jönnek a
'sohák' és Andrew majd szépen mindegyikre kitalál valamit. Egy darabig hittem is,
hogy ez lesz, nagyon akartam hogy egy eseménydús, életteli, életszeretetet
tükröző könyv legyen. És valahol mindez volt is egy bizonyos szintig, mégsem
azt üzente, amit vártam, hanem helyette azt, hogy: A szerelem mindent legyőz!
Jee!...
Valahol azt is próbálta mondani nekem, naiv olvasónak, hogy
ne kövessem vakon a társadalom elvárásait és normáit, hanem éljek szabadon
ahogy jólesik, de ez a megszívlelendő üzenet eltűnt valahol a nyáltengerben…
Az elején még kimondottan tetszett és hittem a könyvben,
aztán kezdett erősen más irányba tendálni, én meg vártam hogy
visszakanyarodjunk a csapásra, de az országút elfogyott és a tengeren nem lehet
autókázni, max ha Jézus vezet. Így a végére már Natalia Oreiro Cambio Dolor-ja csilingelt
a fülemben aláfestésként.
A könyv legjobb jelenete egyértelműen az egyetlen „Még soha!
Na majd most!” jelenet volt, a szabad ég alatt alvással. Iszonyú jót nevettem
ezen a részen. Tagadhatatlan hogy voltak más jelenetek is amiken jót
szórakoztam, főleg az elején. De voltak dolgok amiktől a falra másztam, és
sajnos ezekből is akadt bőven. Camrynt úgy kapásból nem igazán bírtam
összerakni. Amint kezdett összemelegedni Andrew-val, az előtte felvázolt
személyisége köddé vált és kezdett átmenni egy tinikönyv főszereplőjébe, csak
épp felnőtt kiadásban. Mindenen mosolygott, nevetett, bámulta Andrew izmait és
csorgott a nyála, persze csak titokban. Ezek mellett meg már alig tudtam
odafigyelni lelki viszályaira, egy idő után már nem is érdekeltek, azt vártam,
hogy végre Andrew szemszöge jöjjön, de a végére már inkább csak túl akartam
lenni az egészen. Persze megható voltés
sírós fajta olvasó biztos végig bőgi az utolsó 25 oldalban lefolytatott
villámlezárást, a végtelenül elcsépelt epilógussal együtt, de nekem sokkal
inkább tűnt mindez egy Brazil szappanopera utolsó részének, amit bár
megpróbáltak felvezetni, de sebtében kellett vászonra vinni mert elfogyott a
pénz.
És akkor még nem beszéltem a könyv kivitelezéséről. Néhol a
szóhasználatot is furcsálltam, de oké, tőlem legyen melléje, föléje, beléje, eléje,
akrámije. De hogy kötőjel helyett számos helyen zárójel van használva, és hogy
minden második mondatban legalább az egyik szó dőlt betűvel van szedve az
kiborított. Nem sikerült eldöntenem, hogy az olvasót nézik retardáltnak, hogy
nem tudja eldönteni hol van a hangsúly, vagy a fordító/szerkesztő, vagy tőlem
akárki, életében először használt Word-öt és azzal játszott hogy ki be
kapcsolgatta a ’Dőlt’ gombocskát.
Szóval… Csöppet túlértékeltnek érzem a könyvet… És dühös is
vagyok rá. De hát csak magamra vethetek, megvettem egy Ulpius könyvet. Ráadásul
úgy, hogy közben tudtam, nemrég már kifogtam a ritka kivételt, azt a könyvet, amit tényleg sikerül eltalálniuk.
Nem tetszik
a fülszöveg, szóval a lényeg tőlem: Annabel Greene a legkisebb lány a három
nővér közül. Kedves, csendes, kicsit visszahúzódó, aki magában tartja a
problémáit, mert nem akar megbántani senkit. Pedig vannak problémái. Főleg az
elmúlt nyár óta. Amikor a hírhedt Owen Armstrong belép az életébe, örökösen
szóló iPodjával együtt, kezdenek lassan megváltozni a dolgok.
Határozottan
tetszett a könyv.
Á.Ú.
Sarah Dessen
Rendben. Mit
is lehet mondani erről a könyvről… Annyira őszinte volt.
Egy kicsit
te, egy kicsit én, egy kicsit mindenki… vagy, jobban belegondolva inkább nagyon
én. Nem volt sarkalatos, nem volt túlzó, nem volt drámahajhász, nem volt
rózsaszín. Egyszerű volt, emberi, mindennapi, tele lassú változásokkal,
tökéletlen emberekkel és legfőképp zenével.
Annyira jó
olyan valakiről olvasni, aki nem csak egyszerűen szereti a zenét és ezért sokat
is hallgatja, hanem aki egyfolytában zenét hallgat, mert rajong érte. Owent
akármi is vette rá a folyamatos zenehallgatásra, a megszállottja lett, miközben
újra felépítette saját magát. Akarattal, tudással, odafigyeléssel és zenével.
Majd amikor
Annabelnek kezet nyújt ez a kőkemény fickó, felajánlva a barátságát és zenéjét,
nyíltságával és őszinteségével segít, hogy Annabel is megmenthesse saját magát.
Olvastam én
már olyan könyvet ami ugyanezzel a témával foglalkozik, ami itt egész a legvégéig
a háttérben húzódik, de ez mégis teljesen más volt. Nem volt annyira
sarkalatos, és a befejezés sem megoldás volt, sokkal inkább kimondás és elfogadás.
Forrás: deviantart.com
Valójában a
történet kevésbé fontos ennél a könyvnél, mint az érzések és gondolatok amiket
kivált. Figyeltem a szereplők legapróbb rezdüléseire és gondolataira is,
miközben néha elsiklottam a cselekedetek felett, így sokszor újra kellett
olvasnom néhány sort, hogy rájöjjek hogyan kerültek át a-ból b-be. Ugyanakkor,
az elején lévő gyakori múltban ugrálás eléggé zavart, nem mindig tudtam hol is
vagyunk, főleg amikor az egyik után félbe kellett hagynom, majd csak később
folytathattam. Igen, az írónő elég sokat ugrál az időben, ráadásul az elején
úgy tűnt, igazi logika nélkül teszi ezt. Ezt egy idő után viszont megszoktam és
sikerült egyre inkább élveznem, hogy sok mindent megtudtam Annabel családjának
múltjáról.
És akkor
vissza Owenhez. Egyszerűen imádtam őt. Nagyon szép volt ahogy Dessen felépítette
Owen és Annabel kapcsolatát. Kezdetben csak egymás mellett ülnek ebédszünetben,
aztán zenéről kezdenek beszélgetni, így egyre jobban megismerték egymást.
Barátságuk hétről hétre, rádióadásról rádióadásra egyre mélyebb és egyre
őszintébb. A végén pedig már Annabellel együtt mondtam, hogy „Owen!”.
Értékelések: Goodreads – 3,86
(több mint 15 ezer értékelés) ;
Moly – 96% (néhány vélemény)
Oldalszám: 329
Zene: Ed Sheeran:
Lego house
Vannak azok
a könyvek amiket időről időre, újra és újra elővesz az ember, mert nyomot
hagytak benne, és ha újraolvassa, ez a nyom egyre szélesedik, mert mindig mást
adnak. Számomra, szerintem ez a könyv is ilyen lesz. Nem tudom mit is írhatnék
róla. Főleg mert úgy gondolom, ezt az érzést mindenkinek magának kell megtapasztalnia.
De azt hiszem, minél tovább ülök e fölött a vélemény fölött, annál inkább
elgondolkodtat, annál jobban imádom a regényt.
Az írónő
A
főszereplő, Tessa Scott, leukémiás. Életének utolsó hónapjait követhetjük végig.
És nem is
szeretnék róla igazán többet mondani. Mert a fülszöveg kiemeli, hogy van egy
listája, rajta azzal a 10 fontos dologgal, amiket még mindenképp meg szeretne
tenni, de szerintem nem ez a lényeg.
Persze,
fontos mozgatórugója lesz Tessának, hogy cél lebeg a szeme előtt, de a lista
időközben változik, Tessa átírja, megváltoztatja, és valójában nem is csak 10
dologból áll, mert nem a lista maga a lényeg. Tessa még csak 16 éves, még
szinte nem élt, még csak tervezte az életét, viszont tudja, hogy meg fog halni,
és ezért a maradék idejében, minél több dolgot szeretne. Mint bárki más az ő
helyébe.
Csakhogy
rájön, hogy nem az a lényeg hogy lefeküdjön valakivel, hanem, hogy élvezze a
szeretkezést, nem az, hogy elutazzon egy ismerős helyre, hanem hogy felidézze
az ottani emlékeit, nem a cél elérése, hanem az utazás maga. Hogy az élet
csodái nem a nagy tettekben vannak, hanem az apró részletekben, a boldog
pillanatokban és a spontán ötletekben. És a történet előrehaladtával egyre
jobban vágyik is ezekre az apróságokra.
A film plakátja
Szerintem ez
a könyv nem azért csodálatos, mert grandiózus, újító vagy fantáziadús. Mert
valójában egyik sem. Hanem azért, mert hétköznapi, egyszerű, bátor és
megindító. Mert lefest egy olyan személyt, mint Tessa apukája. Aki egyszerűen
csodálatos, odaadó és feltétel nélkül szereti Tessát, miközben hatalmas
fájdalom nyomja a vállát. Szerintem, remélem, ilyenek a hétköznapi hősök, mint
ő.
És mindemellett
a könyv tele van gyönyörű képekkel, amik egyre sötétebbek és néha morbidak
lesznek, de ezzel együtt Tessa egyre inkább felfigyel rájuk, az apró jelekre, a
pici változásokra és szépségekre.
Miközben
óriási változáson megy át ő maga is, az elején érdektelen és elutasító, majd
vakmerő és csapongó, végül pedig szeretetéhes és bátor.
Úgy
gondolom, ennek a regénynek a lényege, hogy milyen gondolatokat és érzéseket
vált ki az olvasóból. Akkor írjak arról? Merjük szeretni a számunkra fontos
embereket, merjük megélni a pillanatokat, merjünk spontán fejest ugrani,
merjünk őszintén nevetni és igent mondani. Merjünk élni.
