A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 9 pont. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 9 pont. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. június 19., szerda

Brent Weeks: A Fekete Prizma

Eredeti kiadó: Orbit; 2010-ben
Magyarul kiadta: Könyvmolyképző Kiadó; 2013-ban
Értékelések: Goodreads – 4,21 (több mint 15 ezer értékelés) Moly – nagyon kevés vélemény
Oldalszám: 784 + Szójegyzék + Térkép
Zene: Jack Jack: Take it back

Imádom Weekst! Imádtam az Éjangyalban kialakított világát, lenyűgözött úgy ahogy volt, és most ezt megcsinálta még egyszer! A Fényhozóban is kaptunk egy teljesen új világot, teljesen új karakterbázist, ami legalább annyira jó, mint az Éjangyalban.
 Itt a fény segítségéven varázsolnak, fényből öntenek színeket, mindegyiknek saját tulajdonságaik vannak, de minden színöntő általában csak egy-két színt tud önteni, és a színeik befolyásolják a személyiségüket is. Ez alapból nagyon jól hangzik szerintem, de ahogy bele van építve az egész társadalomba… El sem hiszem hogy mennyire tetszett nekem ez az egész világfelépítés!
A főszereplő a Prizma, Gavin Guile, aki az összes színt képes önteni. Ezért ő a Prizma. És a Prizma személye, ennek az egész vallásos világnak a spirituális vezetője. Persze nem mindenki tud színt önteni, de a szerencsések, akik igen, színöntő tanulmányaikat a Chromériában, A Hét Szatrapia fővárosában végezhetik. Hét szín, hét Szatrapia van. De vissza Gavinhez, azért szerettem őt nagyon, mert annak ellenére, hogy szó szerint az egész világ terhei a vállán voltak, és akkor még a saját gondjairól szó sem volt, hihetetlen felszabadultan, gyermeki örömmel tudott elmerülni abban amit szeretett. Aztán a következő jelenetben keménykezű, határozott Prizma volt, majd logikusan cselekvő vezető, aztán képességei határát súroló színöntő, végül még spirituális vezetői posztban is bemutatkozott. Egyszerűen annyira széles volt a személyisége, hogy ezáltal igazán megismerhettük, átérezhettük a döntései súlyát, az érzései mélységét.
Oké, Weeksnek volt erre 800 oldala, de ott volt még rajta kívül másik 3-4 főbb szereplő is.
Kip, első ránézésre az a tipikus szerencsétlen kövér gyerek, akit már rengetegszer, rengeteg helyen láttunk, de ugye Weeks egy ilyen főszereplővel nem elégszik meg. Kezdetben ad a képlethez egy kis öniróniát, később egyéb fűszereket. Kip a humor fő forrása a könyvben. Nagyon szeretem, ahogy Weeks a humorral bánik. Nincs sok, de ha van akkor az tényleg vicces, és biztos, hogy a legjobb helyzetben van elszórva. Vagy a feszültség kellős közepén, vagy ott ahol épp mondjuk múltmesélés van, és akkor bedob egy megjegyzést. Nagyon jó érzéke van hozzá.
A harmadik nézőpont uralkodója Fehértölgy Karris. Ő a női vonal birtokosa a történetben, kemény, akaratos, makacs, harcos, de mindemellett is nő. A Fekete Gárda, akik a Chroméria fejesét, a Fehéret valamint ugyebár Gavint védik. Tehát a Fekete Gárda egyik tagja. És nem mondok róla többet, mert annyira jó útközben megtudni!
A negyedik szemszöget birtokló szereplőről pedig semmit sem mondanék, mert el sem hiszem mik történtek ott! Kicsit katartikus bejegyzés lesz ez…
És persze van egy gonosz király. Meg egyéb gonoszak. És még több remek szereplő.
A történet maga onnan indul, hogy megismerjük kicsit Kipet, és bepillantunk a színöntők világába. Mi lett azzal a színholttal ott az elején? Aztán átsodródunk Gavin fényűző életébe, elkezdenek felénk sodródni a problémák, tűzvész, utazás, színholtak (ők ilyen veszélyes színöntők, akik már túl sokat öntöttek, és ettől teljesen eldeformálódott a személyiségük), Karris... És nem tudom mit mondjak még a történetről, hogy ne legyen spoiler a bejegyzésben.
De Weekshez híven mozgalmas az egész könyv, van itt extrém utazás, politika, vallás, csata, mészárlás, háború, zavaros és vészterhes múlt. Csupa könnyed téma ahogy Weekstől megszokhattuk, zseniális kivitelezéssel, kreatív megoldásokkal, viszont szerintem mindössze egyetlen igazán csattanós csavarral. Amit sajnáltam. Főleg, hogy viszonylag az elején követezik be a könyvben. Mondjuk akkor akkorát üt, hogy a végéig emésztettem, de akkor is. Egy?!
És egyszer kizökkentem olvasás közben is… Kétlem, hogyha egy 15 éves gyerek ha életében először halált, meg gyilkosságot lát, főleg ha ismerőseiről, barátairól van szó, úgy reagál, ahogy Kip tette. Minimum le kellett volna dermednie vagy mit tudom én. Oké gondolom a düh is érthető reakció, de akkor legalább később ki kellett volna jönnie valahogy az érzelmeinek nem?
Valahogy én ezt a történetet nem éreztem annyira ütősnek, durvának, csavarosnak, valahogy nem érzem annyira az enyémnek, mint az Éjangyalt, már az első kötet után. Valami hiányzott belőle, a grandiózus és impozáns világon túl. Mondjuk az biztos, hogy több bevezetést igényelt ez a világ, mind Kylaré. De most ahogy ezen gondolkodom, az ötlött fel bennem, hogy egy kicsit más volt a stílusa, ezért rápillantottam a fordítóra. És... Bingó! Weeks új fordítót kapott...
Ennek ellenére persze epekedve várom a következő kötetet, mert Weeksből nekem sosem elég!
Végezetül, olvasás közben jutott eszembe, hogy ez a könyv olyan, mint egy folyó. Egy hegy gyomrából ered, ahol sötét és csend van. Lassan folydogál, a csendet egyre sűrűbb vízcsepegés töri meg, a sötétet pedig az apró réseken beáradó fény. A cseppkövek apránként, cseppről-cseppre kezdik duzzasztani a kis folyót, ami nemsokára nagy vízesést eredményezve tör elő a hegyoldalban. Mikor földet ér, az erdőben, a fák között sebesen kanyarog, és egyre több patak folyik bele, amitől még szélesebbre duzzad a folyó. Végül, amikor már elsöpörné maga előtt a partjára nőtt várost, magas hullámokkal csapódik neki az előtte magasodó gát falának, ahonnan zsilipeken, csak a vízfolyamának töredéke jut el a városon túlra.
Meglátjuk a következő részben sikerül-e áttörni az a gátat.

Idézetek: Megidézve
Történet: Lesz ez még mozgalmasabb is, de arra, hogy bevezetődjek a világba nagyon jó volt.
Karakterek: Weeks karakterei mindig nagyon össze vannak rakva, ez mit sem változott.
Kedvenc szereplő: Vasököl és Corvan Danavis
Akit nem szerettem: Liv
Legjobb rész: A csavar. Na meg Gavin reggeli jelenete.
Legrosszabb: A fordító lecserélése! Így is jó, de Gazdag Tímeával jobb lett volna.
Borító: Nem tetszik, de ez az eredeti, úgyhogy inkább ez, minthogy a Könyvmolyképző nekiálljon borítót gyártani, mert attól végképp kiakadtam volna.
10/9
Petra

2013. március 22., péntek

Sarah Dessen: Figyelj rám!




Eredeti kiadó: Viking Juvenile; 2006-ban
Magyarul kiadta: Kelly Kiadó; 2009-ben
Értékelések: Goodreads – 4,11 (majdnem 83 ezer értékelés) ; Moly– 92% (252 vélemény)
Oldalszám: 315
Zene: Led Zeppelin: Thank you 

Nem tetszik a fülszöveg, szóval a lényeg tőlem: Annabel Greene a legkisebb lány a három nővér közül. Kedves, csendes, kicsit visszahúzódó, aki magában tartja a problémáit, mert nem akar megbántani senkit. Pedig vannak problémái. Főleg az elmúlt nyár óta. Amikor a hírhedt Owen Armstrong belép az életébe, örökösen szóló iPodjával együtt, kezdenek lassan megváltozni a dolgok.

Határozottan tetszett a könyv.

Á.Ú.

Sarah Dessen
Rendben. Mit is lehet mondani erről a könyvről… Annyira őszinte volt.
Egy kicsit te, egy kicsit én, egy kicsit mindenki… vagy, jobban belegondolva inkább nagyon én. Nem volt sarkalatos, nem volt túlzó, nem volt drámahajhász, nem volt rózsaszín. Egyszerű volt, emberi, mindennapi, tele lassú változásokkal, tökéletlen emberekkel és legfőképp zenével.
Annyira jó olyan valakiről olvasni, aki nem csak egyszerűen szereti a zenét és ezért sokat is hallgatja, hanem aki egyfolytában zenét hallgat, mert rajong érte. Owent akármi is vette rá a folyamatos zenehallgatásra, a megszállottja lett, miközben újra felépítette saját magát. Akarattal, tudással, odafigyeléssel és zenével.
Majd amikor Annabelnek kezet nyújt ez a kőkemény fickó, felajánlva a barátságát és zenéjét, nyíltságával és őszinteségével segít, hogy Annabel is megmenthesse saját magát.
Olvastam én már olyan könyvet ami ugyanezzel a témával foglalkozik, ami itt egész a legvégéig a háttérben húzódik, de ez mégis teljesen más volt. Nem volt annyira sarkalatos, és a befejezés sem megoldás volt, sokkal inkább kimondás és elfogadás.
Forrás: deviantart.com
Valójában a történet kevésbé fontos ennél a könyvnél, mint az érzések és gondolatok amiket kivált. Figyeltem a szereplők legapróbb rezdüléseire és gondolataira is, miközben néha elsiklottam a cselekedetek felett, így sokszor újra kellett olvasnom néhány sort, hogy rájöjjek hogyan kerültek át a-ból b-be. Ugyanakkor, az elején lévő gyakori múltban ugrálás eléggé zavart, nem mindig tudtam hol is vagyunk, főleg amikor az egyik után félbe kellett hagynom, majd csak később folytathattam. Igen, az írónő elég sokat ugrál az időben, ráadásul az elején úgy tűnt, igazi logika nélkül teszi ezt. Ezt egy idő után viszont megszoktam és sikerült egyre inkább élveznem, hogy sok mindent megtudtam Annabel családjának múltjáról.
És akkor vissza Owenhez. Egyszerűen imádtam őt. Nagyon szép volt ahogy Dessen felépítette Owen és Annabel kapcsolatát. Kezdetben csak egymás mellett ülnek ebédszünetben, aztán zenéről kezdenek beszélgetni, így egyre jobban megismerték egymást. Barátságuk hétről hétre, rádióadásról rádióadásra egyre mélyebb és egyre őszintébb. A végén pedig már Annabellel együtt mondtam, hogy „Owen!”.
Idézetek: Megidézve
Történet: Összeszedett, komplex.
Karakterek: Mindegyikük szerethető, a hibáikkal együtt.
Kedvenc szereplő: Owen. És Rolly.
Akit nem szerettem: Nem volt ilyen.
Legjobb rész: Bármi Owennel.
Legrosszabb: Az ugrálás.
Borító: Egyszerű, szép.
 10/9
Petra

Ó, és majd el felejtettem! Imádtam a dühterápiás kifejezéseket! (Átfogalmaz és Újrairányít)

2013. február 2., szombat

Jenny Downham: Amíg élek



Eredeti kiadó: David Fickling Books; 2007-ben
Magyarul kiadta: Ciceró Könyvstúdió; 2012-ben
Értékelések: Goodreads – 3,86 (több mint 15 ezer értékelés) ; Moly – 96% (néhány vélemény)
Oldalszám: 329
Zene: Ed Sheeran: Lego house


Vannak azok a könyvek amiket időről időre, újra és újra elővesz az ember, mert nyomot hagytak benne, és ha újraolvassa, ez a nyom egyre szélesedik, mert mindig mást adnak. Számomra, szerintem ez a könyv is ilyen lesz. Nem tudom mit is írhatnék róla. Főleg mert úgy gondolom, ezt az érzést mindenkinek magának kell megtapasztalnia. De azt hiszem, minél tovább ülök e fölött a vélemény fölött, annál inkább elgondolkodtat, annál jobban imádom a regényt.

Az írónő
A főszereplő, Tessa Scott, leukémiás. Életének utolsó hónapjait követhetjük végig.
És nem is szeretnék róla igazán többet mondani. Mert a fülszöveg kiemeli, hogy van egy listája, rajta azzal a 10 fontos dologgal, amiket még mindenképp meg szeretne tenni, de szerintem nem ez a lényeg.
Persze, fontos mozgatórugója lesz Tessának, hogy cél lebeg a szeme előtt, de a lista időközben változik, Tessa átírja, megváltoztatja, és valójában nem is csak 10 dologból áll, mert nem a lista maga a lényeg. Tessa még csak 16 éves, még szinte nem élt, még csak tervezte az életét, viszont tudja, hogy meg fog halni, és ezért a maradék idejében, minél több dolgot szeretne. Mint bárki más az ő helyébe.

Csakhogy rájön, hogy nem az a lényeg hogy lefeküdjön valakivel, hanem, hogy élvezze a szeretkezést, nem az, hogy elutazzon egy ismerős helyre, hanem hogy felidézze az ottani emlékeit, nem a cél elérése, hanem az utazás maga. Hogy az élet csodái nem a nagy tettekben vannak, hanem az apró részletekben, a boldog pillanatokban és a spontán ötletekben. És a történet előrehaladtával egyre jobban vágyik is ezekre az apróságokra.

A film plakátja
Szerintem ez a könyv nem azért csodálatos, mert grandiózus, újító vagy fantáziadús. Mert valójában egyik sem. Hanem azért, mert hétköznapi, egyszerű, bátor és megindító. Mert lefest egy olyan személyt, mint Tessa apukája. Aki egyszerűen csodálatos, odaadó és feltétel nélkül szereti Tessát, miközben hatalmas fájdalom nyomja a vállát. Szerintem, remélem, ilyenek a hétköznapi hősök, mint ő.

És mindemellett a könyv tele van gyönyörű képekkel, amik egyre sötétebbek és néha morbidak lesznek, de ezzel együtt Tessa egyre inkább felfigyel rájuk, az apró jelekre, a pici változásokra és szépségekre.
Miközben óriási változáson megy át ő maga is, az elején érdektelen és elutasító, majd vakmerő és csapongó, végül pedig szeretetéhes és bátor.

Úgy gondolom, ennek a regénynek a lényege, hogy milyen gondolatokat és érzéseket vált ki az olvasóból. Akkor írjak arról? Merjük szeretni a számunkra fontos embereket, merjük megélni a pillanatokat, merjünk spontán fejest ugrani, merjünk őszintén nevetni és igent mondani. Merjünk élni.

Idézetek: Megidézve
És itt szeretném megköszönni annak, aki úgy intézte, hogy Rudolf Anna fordítsa ezt a könyvet, mint a Forman regényeket!
Történet: Igazán elgondolkodtató.
Karakterek: Figyelmesen kidolgozottak.
Kedvenc szereplő: Tessa apukája.
Akit nem szerettem: Nincs ilyen.
Legjobb rész: 308. oldal közepe
Legrosszabb: -
Borító: Szép, illik a könyvhöz.
 10/9
Petra