A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 6 pont. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 6 pont. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 5., vasárnap

J. A. Redmerski: A soha határa

 



Magyar kiadó: Ulpius-ház; 2013
Értékelés molyon: 93%
Oldalszám: 506 oldal









A soha határa… Én egy olyan könyvet szerettem volna, aminek az az elcsépelt közhely a tanulsága, hogy: Soha nem mond, hogy soha. Milyen szép is lett volna. El is képzeltem az elején, majd utaznak és akkor jönnek a 'sohák' és Andrew majd szépen mindegyikre kitalál valamit. Egy darabig hittem is, hogy ez lesz, nagyon akartam hogy egy eseménydús, életteli, életszeretetet tükröző könyv legyen. És valahol mindez volt is egy bizonyos szintig, mégsem azt üzente, amit vártam, hanem helyette azt, hogy: A szerelem mindent legyőz! Jee!...
Valahol azt is próbálta mondani nekem, naiv olvasónak, hogy ne kövessem vakon a társadalom elvárásait és normáit, hanem éljek szabadon ahogy jólesik, de ez a megszívlelendő üzenet eltűnt valahol a nyáltengerben…
 Az elején még kimondottan tetszett és hittem a könyvben, aztán kezdett erősen más irányba tendálni, én meg vártam hogy visszakanyarodjunk a csapásra, de az országút elfogyott és a tengeren nem lehet autókázni, max ha Jézus vezet. Így a végére már Natalia Oreiro Cambio Dolor-ja csilingelt a fülemben aláfestésként.
 A könyv legjobb jelenete egyértelműen az egyetlen „Még soha! Na majd most!” jelenet volt, a szabad ég alatt alvással. Iszonyú jót nevettem ezen a részen. Tagadhatatlan hogy voltak más jelenetek is amiken jót szórakoztam, főleg az elején. De voltak dolgok amiktől a falra másztam, és sajnos ezekből is akadt bőven. Camrynt úgy kapásból nem igazán bírtam összerakni. Amint kezdett összemelegedni Andrew-val, az előtte felvázolt személyisége köddé vált és kezdett átmenni egy tinikönyv főszereplőjébe, csak épp felnőtt kiadásban. Mindenen mosolygott, nevetett, bámulta Andrew izmait és csorgott a nyála, persze csak titokban. Ezek mellett meg már alig tudtam odafigyelni lelki viszályaira, egy idő után már nem is érdekeltek, azt vártam, hogy végre Andrew szemszöge jöjjön, de a végére már inkább csak túl akartam lenni az egészen. Persze megható volt  és sírós fajta olvasó biztos végig bőgi az utolsó 25 oldalban lefolytatott villámlezárást, a végtelenül elcsépelt epilógussal együtt, de nekem sokkal inkább tűnt mindez egy Brazil szappanopera utolsó részének, amit bár megpróbáltak felvezetni, de sebtében kellett vászonra vinni mert elfogyott a pénz.
 És akkor még nem beszéltem a könyv kivitelezéséről. Néhol a szóhasználatot is furcsálltam, de oké, tőlem legyen melléje, föléje, beléje, eléje, akrámije. De hogy kötőjel helyett számos helyen zárójel van használva, és hogy minden második mondatban legalább az egyik szó dőlt betűvel van szedve az kiborított. Nem sikerült eldöntenem, hogy az olvasót nézik retardáltnak, hogy nem tudja eldönteni hol van a hangsúly, vagy a fordító/szerkesztő, vagy tőlem akárki, életében először használt Word-öt és azzal játszott hogy ki be kapcsolgatta a ’Dőlt’ gombocskát.
Szóval… Csöppet túlértékeltnek érzem a könyvet… És dühös is vagyok rá. De hát csak magamra vethetek, megvettem egy Ulpius könyvet. Ráadásul úgy, hogy közben tudtam, nemrég már kifogtam a ritka kivételt, azt a könyvet, amit tényleg sikerül eltalálniuk.

Idézetek: Megidézve
És persze zene a végére: 

Petra

2013. július 10., szerda

Chris Howard: Gyökértelen

Eredeti kiadó: Scholastic Press; 2012-ben
Magyarul kiadta: Főnix Könyvműhely; 2012-ban
Értékelések: Goodreads – 3,63 (több mint 380 értékelés) Moly – kevés vélemény
Oldalszám:286
Zene: Rise Against: Ready to fall


Direkt vártam a könyv elolvasása után, most már több, mint egy hetet, gondoltam hátha ha gondolkodom rajta, jobban megtetszik. De nem, úgyhogy maradnak az érzések és a gondolatok most már róla azt hiszem.
Elöljáróban… Én alapvetően nagyon nem szeretem a fülszövegeket. Legalább annyira ódzkodom tőlük, mint a spoilerektől. Lényegében mert nem lehet úgy fülszöveget írni, hogy az ne spoilerezzen le egy csomó mindent a könyvből, ez akaratlanul is megtörténik, ha el akarunk mondani a történetből valamit. Így nem a fülszöveg hibája, én mégis kerülöm ha tehetem. Szóval nem igazán olvasok fülszövegeket, helyette inkább elolvasok egy-egy értékelést, megnézem az értékeit goodreads-en, ilyesmik. Ez a Gyökértelen esetében is így történt, annyi kiegészítéssel, hogy félve elolvastam a fülszöveg első két mondatát, mert igazán felkeltette a borító és a cím a figyelmem. Ez volt az a két mondat:
Chris Howard
„A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról.”
Ennyit engedélyeztem magamnak, ami csak még jobban felcsigázott. Aztán valami egészen mást kaptam, mint amire számítottam. Egy alapvetően faépítgetés köré épülő történetre számítottam, nem egy folyamatosan rohangálós, akcióközpontú sztorira.
Ez egy iszonyú pörgős könyv, Banyan fő mozgatórugója, hogy megtalálja az apját, mindenki másé meg, hogy megtalálják a fákat, és rohannak egyik pontról a másikra, valami felé, valaki elől, néha összeszed egy-két embert, néha lekopik egy-kettő, néha őt szedik össze, aztán lőnek, verekednek, futnak, menekülnek, megsérülnek, néha beszélgetnek és építenek, aztán rejtélyek után is kutatnak.
Azt érzitek, hogy ez egy nagy összegabalyodott fonáltenger? Én is.
A legelején még nem ezt gondoltam. Az első néhány oldal után az volt az érzésem, hogy ezt a könyvet valójában a Greenpeace írta. Hogy ez a környezetszennyezés, de elsősorban a fák irtásának, a génmanipuláció és a globális felmelegedés ellenkampánya. Csak kellett nekik egy helyes pasit keresniük, hogy álcázzák magukat. Ez akkor jött volna be, ha nem úgy alakul a történet, ahogy alakult.
Forrás: Deviantart.com
Alapvetően azzal, hogy folyamatosan mozgásban voltak nem lett volna baj, akciódús volt, pörgött az egész, minden meg volt magyarázva, szóval alapvetően izgalmas volt. Azt leszámítva, hogy a fejemet vertem már a végén a falba, hogy találjanak már oda! Szóval a probléma nem a történettel volt, bár abban is éreztem azért logikátlanságokat, hanem a szereplőkkel, egyszerűen nem értettem őket, a reakcióikat, az indítékaikat. A felszínen minden oké volt, de olyanokat csináltak néha, hogy egyszerűen nem bírtam összerakni a jellemüket. Csapongóak, összeszedetlenek és furák voltak, néha azt sem értettem miért úgy beszélnek, ahogy.
Ráadásul az író bizonyos helyzetekben próbálja drámainak, brutálisnak, érzelmesnek mutatni a szereplőket, a szituációkat de egyik sem hatásos igazán. A túlzott brutalitást kimondottan nem éreztem indokoltnak, egyszerűen nem passzolt bele a történetbe így, hogy hol volt, hol nem. A következő pillanatban meg az egész nagyon beteg és bizarr lett, valójában elég sok helyen, tele van szintén indokolatlan hatásszünetekkel, plusz a végére még néhány rettenetes klisés mondatot is sikerült berakni, mint például ’Fogadjuk el amit kaptunk’, vagy ’Nem számít hol vagyunk, ha együtt vagyunk’ és hasonlók. Komolyan ezektől én éreztem kínosan magam olvasás közben, mint egy rossz filmben.
A könyv legpozitívabb része, a borító, a világfelépítés volt. Lényegében egy nagy sivatag, és néha kicsit a Csillagok háborújában éreztem magam, amikor a hajót javítják a sivatagban és kell nekik az alkatrész. És ki is merült a Csillagok háborúja tudásom. Nagyon tetszettek az egyedi megoldások, ahogy a génmanipulációs részeket megmagyarázta, és a becsempészett misztikus-jövőbeli részecskék is.
Szóval nem nagyon tetszett, pedig nagyon vártam és szerettem volna szeretni.


Idézetek: Megidézve
Történet: Sodró lendületével mindent letarolt.
Karakterek: Nem sikerült düllőre jutnom velük
Kedvenc szereplő: Crow és Alfa
Akit nem szerettem: Hina.
Legjobb rész: Az eleje.
Legrosszabb: A vége.
Borító: Hogy miért ennyire jó? Egyszerű a válasz: Sánta Kira
10/6
Petra

2013. január 6., vasárnap

James Patterson: Maximum Ride



Eredeti kiadó: Warner Vision Books; 2005-ben
Magyarul kiadta: Könyvmolyképző Kiadó; 2012-ben
Értékelések: Goodreads - 4,07 (több mint 74 ezer értékelés); Moly - még nincsenek vélemények
Oldalszám: 410 + Részlet Fang blogjából + Részlet a második részből


Néhány rajz láttán (ők lesznek beillesztve) éreztem először, hogy nekem ezt a történetet olvasnom kell. Amikor láttam, hogy nem jelent még meg magyarul, először arra gondoltam nekikezdek angolul, de ezt hamar el is vetettem – mivel nemigen tudok angolul… -, de végül csak eljött az én időm is, hogy megismerkedjek Maxékkel.

A történet lényege, hogy hat gyerekbe madárgéneket ültettek a tudósok, így szárnyaik vannak, valamint egyéb képességeik. A cselekmény kezdete előtt pedig néhány évvel elkülönítették őket a semmi közepén egy erdei házban, és lényegében teljesen magukra is hagyták őket.  Ott csöppenünk bele az eseményekbe, hogy újra felbukkannak a gonosz mutánsok, akiket szintén a tudósok ’készítettek’, a Radírozók.

Fang, Max, Iggy, Angel, Nudge és Gazzy
Igen Radírozók. Ez valami irtó röhejesen hangzik. Ahhoz képest, hogy félelmetes és nagyon erős kutyaszerű szörnyek, nem valami rettentő a nevük. Hasonló problémám voltak néhány gyerekkel is. Max nevével nem nagyon lehetett mit csinálni és Iggy-ével sem. De a többiekét miért kellett lefordítani?! Én ezt komolyan nem értem… Hogy lett Fangből Agyar, Nudge-ból Böki, Gasmanből Gázos és Angelből Angyal? Oké tudom, hogy ezeket jelentik, de attól még nem kell lefordítani a neveket! Amikor névvel viccelődnek (ez csak Gasmannél fordul elő kétszer) akkor lábjegyzetben oda lehetett volna írni és meg is van oldva!
A történet kiélvezéséből sokat kivett közben, hogy a nevekkel próbáltam zöld ágra vergődni, és akkor még nem is említettem, hogy az milyen idegesítő, ha rossz név van egy mondatban! Össze vissza voltak néha keverve, csomó elgépelés volt, néha olyanok beszéltek akik nem is voltak jelen és ilyesmik...

Gasman
A másik, hogy ezt a történetet a kiadó elsősorban fiúknak ajánlja, ami szerintem egyrészről rendben is van. Elég sok mászkálás meg verekedős jelenet van benne, ezt biztosan élvezik, ráadásul felettébb hosszasan van taglalva az evés fontossága, hogy mikor mit esznek, ilyesmik, ezt tuti tetszik a haspók srácoknak. Plusz nagyon tetszett, hogy Iskolának hívják a helyet, ahol lényegében kínozzák őket. Bár nem hiszem, hogy ez jó kép a fiataloknak. De egy valamit végképp nem értek. Miért egy lány a főszereplő? A neve akár fiúé is lehetne, sokat verekszik és néha kicsit fiús, de mégiscsak egy lány, aki ráadásul anyai érzéseket táplál a legkisebb csapattag, Angel iránt! Hogy ezt hogy veszi be a fiúk gyomra azt nem tudom, biztos együtt éreznek vele… Ennek a könyvnek fiú főszereplő kellett volna, mondjuk Fang, és úgy igazi kalandos fiúkönyv lett volna.

Max
Igazából attól, hogy Max a főszereplő, a csapat vezetője, a nagy döntések hozója, olvasás közben végig úgy éreztem, hogy ez egyáltalán nem így van. Bármi akadály gördült eléjük a döntés meghozatalát, vagy a cselekvés beindítását mindig lepasszolta Fangnek vagy Iggy-nek. Akik szerintem alapvetően sokkal érdekesebb karakterek is, mint Max. Az elején egy időre szétszóródnak, ekkor nem csak Max szemszögéből fut a cselekmény és szerintem ezek a legjobb részek.

Összességében, nekem egy kicsit csalódás volt. A cselekmény hullámzó, voltak nagyon pörgős és nagyon lagymatag részek, a rövid fejezetektől eléggé töredezettnek éreztem, mindenesetre bevezetőnek elment, a szereplőket bemutatta, már csak hagyni kell repülni őket. Szó szerint.


Képek forrása:burdge-bug's deviantart
Idézetek: Megidézve
Történet: Alapvetően nem volt rossz, a kivitelezés nem teljesen nekem készült.
Karakterek: Vannak érdekes figurák.
Kedvenc szereplő: Iggy
Akit nem szerettem: Max
Legjobb rész: Kölcsönautóval furikázás.
Legrosszabb: A nevek.
Borító: Ez tetszik a legjobban az eredetiek közül.
 10/6
Petra

2012. január 17., kedd

Cassandra Clare: Bukott angyalok városa

A végzet ereklyéi- Negyedik könyv
Eredeti kiadó: Simon & Schuster Children's Publishing 2011
Magyarul kiadta: Könyvmolyképző Kiadó 2011
Értékelések: Goodreads- 4.16 (több mint 35 ezer); Moly- 90% (28 vélemény)
Oldalszám: 338 + tartalomjegyzék

Az első három részt imádtam, amikor végigolvastam az Üvegvárost, én azt hittem ez egy trilógia volt, és ott a vége. Remekül lezárt kerek történet volt. Így hát, amikor megtudtam, hogy lesz még három része, az első gondolatom az volt, hogy „Miért nem tudják manapság, hogy kell befejezni egy sorozatot?”. De mivel szeretem, ahogy Clare ír, és a történet is jó volt, mire kijött nálunk is a folytatás addigra kellően rábeszéltem magam. Lámpagyújtásról hazaérve, mindent félredobva kezdtem bele ebbe a könyvbe, mert addigra már nagyon érdekel, mondván „nem lehet ez szörnyű, ha az előzők annyira tetszettek!”.

Az előző részekre nézve spoileres a bejegyzés!

Szóval ugye vége a háborúnak, mindenki visszazsuppolja magát New Yorkba, Clary edz, hogy árnyvadás lehessen, Jace gyakorol vele, Simon Isabelle és Maia között őrlődik, Jocelyn és Luke pedig esküvőre készülnek. Simont nem csak a vámpírok, hanem lényegében mindenki a saját oldalára akarja állítani, vagy épp csak az egyszeri segítségét akarják, miközben őt gyötri a vérszomj, de nem akar emberből táplálkozni. És persze Clary és Jace között sem alakul minden zökkenőmentesen.
az írónő

Először is én abban a tévhitben éltem, egészen addig, amíg el nem jutottam a második fejezetig, hogy ez a könyv Simonról fog szólni. Ehelyett én inkább azt mondanám, Simon története fontossá vált Claryé mellett.
Ami nagyon tetszett, hogy olyan új szereplők bukkantak elő, akik teljes egészében nem is voltak újak, akikről már kaptunk információmorzsákat az előző könyvekben. Például Kyle. Jól kidolgozott karakter remek történettel, amit félig már mindenki ismer, aki eljutott idáig. Nagyon jó részek kötődnek a Kyle-Jace kettőshöz. Jace hozza a formáját, Kyle pedig rátesz egy lapáttal = remek kis jelenetek! :D

Luke apafiguraként továbbra is mindig a jó helyen van a jó időben, és én imádom őt ezért. Alec és Magnus pedig a könyv abszolút csúcspontja, imádtam olvasni az egész könyvön átívelő kis történetüket, hogy Alec kezdi észrevenni a buktatókat. Szeretem, hogy ez a szerelmi szál is ugyanolyan természetességgel van leírva, mint a többi.

Én egész eddig imádtam Jacet, de olyan szenvedést vág le a könyv második felébe, hogy az ember a haját tépi. Már legkésőbb az Üvegváros közepén mindenki tudta, hogy nem testvérek Claryvel, de ő még mindig ezen rágódik, és utálja, hogy vagy 3 hónapig az hitte. Én meg már fennhangon küldtem el Forksba, Edward Cullenhöz hogy alakítsanak klubbot! Persze kell egy kis bonyodalom a Clary- Jace idillbe, és tényleg kell, de legalább ne a múlt homályán rágódjunk már! Amíg csak az álmokról volt szó addig nem is volt bajom az egésszel.

Persze függővéget kapott a könyv, sok helyen olvastam, hogy mekkora kínzás így befejezni, szerintem nem túl nagy, volt már ennél sokkal rosszabb is.
Összességében szörnyű valóban nem volt, de ez a rész nem nyűgözött le annyira mint az előző három.
A következő rész már készül, az USA-ban előreláthatólag, május 8.-án jelenik majd meg City of Lost Souls címmel. Mi valószínűleg Elveszett lelkek városaként olvashatjuk majd, talán 2012 végén. Borítója már publikus és persze gyönyörű.




A filmről nem sok információt sikerült összegyűjtenem, IMDb 2012-es megjelenést ír, amiben kicsit kételkedem, ugyanis még csak a két főszereplő van meg, Lily Collins és Jamie Campbell Bower személyében.

Idézetek:
„- Tudod, mit akarsz enni, vagy csak szórakoztat, hogy fel-alá tologatom a kocsit a polcok között?
- Az utóbbi- felelte Jace.- Aztán meg nem igazán tudom, mit árulnak a mondének boltjaiba. Általában Maryse főz, vagy úgy rendeljük az ételt. – Megvonta a vállát, és találomra felkapott egy gyümölcsöt.- Ez micsoda?
- Mangó- Simon Jace-re meredt. Néha tényleg olyan volt, mintha az árnyvadászok egy másik bolygóról jöttek volna.
- Nem hiszem, hogy valaha láttam volna úgy, hogy nem volt felvágva- mondta Jace. - Szeretem a mangót.
Simon a gyümölcsöt a kocsiba dobta. - Remek. Mit szeretsz még?
Jace elgondolkodott egy pillanatra. - A paradicsomlevest- felelte végül.
- A paradicsomlevest? Paradicsomlevest és mangót akarsz vacsorázni?” 116.o

„Megint megszólalt az ajtócsengő. A két fiú összenézett, aztán együtt rohantak kinyitni. Jordan ért oda először. Megragadta az előszobában álló fogat, letépte róla a kabátokat, aztán a fogast dárdaként tartva maga fölé, felrántotta az ajtót.
 Jace állt odakint a folyosón. Pislantott egyet. – Az egy fogas?
Jordan lecsapta a fogast a földre, és felsóhajtott. - Ha vámpír lennél, sokkal jobban jött volna.
- Igen- bólintott Jace. - Vagy ha egyszerűen valaki, akinek sok kabátja van.” 198.o

Történet: Sok konfliktus, kevés megdöbbentő fordulat
Karakterek: Az újak ötletesek
Kedvenc szereplők: Luke, Kyle
Akit nem szerettem: Jace a könyv második felében
Legjobb rész: Jace és Simon vásárol :D
Legrosszabb: Jace szenvedése
Borító: az előzők sémáját követi = gyönyörű
10/6
                                                                                         Petra