James Dashner: Az Útvesztő

 


Magyar kiadó: Cartaphilus
Értékelés molyon: 91%
Oldalszám: 362










Ifjúsági = fiatal szereplők – pipa

Disztópia = negatív jövőkép – pipa; elnyomó társadalom –pipa; globális probléma – pipa; lázadás ez ellen – mondhatni pipa
Kaland = hatalmas pipa

Az Útvesztő egy külön világ, mindentől elzárva, közepén a Tisztással. Fiatal fiúk vannak ide bezárva, az útvesztőt járva, próbálva túlélni és megfejteni az Útvesztőt, hogy kijuthassanak. Az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal egy lift, amin hetente alapvető ellátmányt kapnak, havonta egyszer pedig egy új tagot maguk közé. Thomas is így kerül a Tisztásra, amit ideje sincs megszokni, máris kezdődik a változás.
Ez a könyv igazán tetszett. Minden megvolt benne ami egy jó disztópiához kell, az író mégsem szúrta ki ezekkel a tényekkel az olvasó szemét, az egész könyvben érezhető hogy minden ott van a háttérben mégis csak néhány mozzanatban kézzelfogható. Ezek maga a lift, az őket figyelő mechanikus rovarok, a késlegyek és az Útvesztő szörnyei a Siratók.

Dylan O'Brien - Thomas

A könyv lényegének én igazából magát a kalandot éreztem, mint általában ebben a műfajban, a társadalmi behatást (de gondolom ezt majd megkapom a következő részben), és magát az Útvesztő problémáját. Az egész könyv lendületes, mozgalmas, olykor nyers és egyértelműen érezhető rajta, hogy férfi írta. Az egész stílusában és a keltett érzésben más mint az általam eddig olvasott disztópiák, valamint nem erőlteti a szerelmet, mégis lappang, az érzelmek nagyon szépen vannak megjelenítve, a változásuk leírása különösen tetszett.
A legjobban talán egy apróság fogott meg. Ezek a fiatalok kialakítanak maguknak egy közösséget, ami elfogadható számukra és amiben tudnak élni, sokan elég sok időt töltöttek már itt és nem emlékeznek a múltukra, ezért saját belátásaik szerint hozzák a szabályokat és alakítják a rendszert. Ezen okokból megfigyelhetők apró változások, furcsaságok a szokásaikban. A beszédükben megvan a káromkodás például, de nem a szokásos módon, bököttnek hívják egymást, valószínűleg mert a Siratók szúrással is támadnak, ami súlyos következményekkel jár. Mindig is érdekesnek találtam az ilyen fajta változást, ahogy az egymástól, legalább valamilyen szinten, eltávolodott közösségek egymáshoz képest, különböző irányokba változnak.

A film szeptemberrevárható

A főbb szereplők, rendesen ki vannak dolgozva és nem lépnek ki a saját bőrükből, mint sok más ifjúsági könyvben, következetesen karakterükhöz passzolóan reagálnak, cselekednek. Különösen tetszett, hogy nem csak Thomas gondolati, érzelmi, lelki változását követhettük nyomon, hanem rajta kívül még négy másik szereplőét is.
Maga a világ, az Útvesztő, amennyire egyszerű alapvetően, pont annyira szegezett oda a fotelhez, és csak olvastam. Bár be kell ismerni a végén vannak egyértelmű fordulatok, megoldások és még logikai baki is, ezek közel sem vesznek annyit a könyv értékéből, mint máskor általában tennék. Szívem szerint még írnék valamiről, de annak érdekében, hogy spoiler-mentes maradjon a bejegyzés csak burkoltan annyit, hogy a legvége elég sok kérdést felvetett bennem és bár egyértelműnek tűnik, hogy egészen más lesz a következő rész, nagyon várom.
Sokat vacilláltam, hogy 10 vagy 9 pont legyen, de  nem érzem a kedvenc-bizsergést úgyhogy egy nagyon erős:

10/9
Zene:

 Petra

Meidézve - A soha határa

Némi harc árán sikerült összegyűjtenem néhány idézetet. Remélem maradéktalanul kiposztolni is hagyja majd a gép.




"Ha sokáig együtt vagy ugyanazokkal az emberekkel, hozzászoksz a helyzethez, még akkor is, ha az életed egészségtelen, vagy maga a pokol."

37. oldal

"Minden összezavarja az embereket, ha nem az, amire számítottak."

78. oldal

 

"– Ne… Andrew – hátralépek, és összefonom a karomat. – Nem kényszeríthetsz arra, hogy egy csomó ember előtt énekeljek. Ez kegyetlenség.
– Veled vagy a hallgatósággal szemben? – kérdi vigyorogva."

363. oldal

"Az együtt töltött időnk, rövid közös életünk szólama elhalt, ahogy a zene elhallgat, ha lejár a lemez. És nem marad más csak a csend."

398. oldal

"Ha a mának élsz, ahol minden éppen megfelelő, akkor elfoglalod magad, korlátot állítasz a kellemetlen emlékeknek, és simábban, hamarabb eléred a célodat."

Petra

J. A. Redmerski: A soha határa

 



Magyar kiadó: Ulpius-ház; 2013
Értékelés molyon: 93%
Oldalszám: 506 oldal

A soha határa… Én egy olyan könyvet szerettem volna, aminek az az elcsépelt közhely a tanulsága, hogy: Soha nem mond, hogy soha. Milyen szép is lett volna. El is képzeltem az elején, majd utaznak és akkor jönnek a 'sohák' és Andrew majd szépen mindegyikre kitalál valamit. Egy darabig hittem is, hogy ez lesz, nagyon akartam hogy egy eseménydús, életteli, életszeretetet tükröző könyv legyen. És valahol mindez volt is egy bizonyos szintig, mégsem azt üzente, amit vártam, hanem helyette azt, hogy: A szerelem mindent legyőz! Jee!...

Valahol azt is próbálta mondani nekem, naiv olvasónak, hogy ne kövessem vakon a társadalom elvárásait és normáit, hanem éljek szabadon ahogy jólesik, de ez a megszívlelendő üzenet eltűnt valahol a nyáltengerben…

 Az elején még kimondottan tetszett és hittem a könyvben, aztán kezdett erősen más irányba tendálni, én meg vártam hogy visszakanyarodjunk a csapásra, de az országút elfogyott és a tengeren nem lehet autókázni, max ha Jézus vezet. Így a végére már Natalia Oreiro Cambio Dolor-ja csilingelt a fülemben aláfestésként.

 A könyv legjobb jelenete egyértelműen az egyetlen „Még soha! Na majd most!” jelenet volt, a szabad ég alatt alvással. Iszonyú jót nevettem ezen a részen. Tagadhatatlan hogy voltak más jelenetek is amiken jót szórakoztam, főleg az elején. De voltak dolgok amiktől a falra másztam, és sajnos ezekből is akadt bőven. Camrynt úgy kapásból nem igazán bírtam összerakni. Amint kezdett összemelegedni Andrew-val, az előtte felvázolt személyisége köddé vált és kezdett átmenni egy tinikönyv főszereplőjébe, csak épp felnőtt kiadásban. Mindenen mosolygott, nevetett, bámulta Andrew izmait és csorgott a nyála, persze csak titokban. Ezek mellett meg már alig tudtam odafigyelni lelki viszályaira, egy idő után már nem is érdekeltek, azt vártam, hogy végre Andrew szemszöge jöjjön, de a végére már inkább csak túl akartam lenni az egészen. Persze megható volt  és sírós fajta olvasó biztos végig bőgi az utolsó 25 oldalban lefolytatott villámlezárást, a végtelenül elcsépelt epilógussal együtt, de nekem sokkal inkább tűnt mindez egy Brazil szappanopera utolsó részének, amit bár megpróbáltak felvezetni, de sebtében kellett vászonra vinni mert elfogyott a pénz.

 És akkor még nem beszéltem a könyv kivitelezéséről. Néhol a szóhasználatot is furcsálltam, de oké, tőlem legyen melléje, föléje, beléje, eléje, akrámije. De hogy kötőjel helyett számos helyen zárójel van használva, és hogy minden második mondatban legalább az egyik szó dőlt betűvel van szedve az kiborított. Nem sikerült eldöntenem, hogy az olvasót nézik retardáltnak, hogy nem tudja eldönteni hol van a hangsúly, vagy a fordító/szerkesztő, vagy tőlem akárki, életében először használt Word-öt és azzal játszott hogy ki be kapcsolgatta a ’Dőlt’ gombocskát.

Szóval… Csöppet túlértékeltnek érzem a könyvet… És dühös is vagyok rá. De hát csak magamra vethetek, megvettem egy Ulpius könyvet. Ráadásul úgy, hogy közben tudtam, nemrég már kifogtam a ritka kivételt, azt a könyvet, amit tényleg sikerül eltalálniuk.

Idézetek: Megidézve

És persze zene a végére: 

Petra

Második nekifutás

Július óta nem írtam és már akkor is csak nagyon ritkán... Kereshetném itt az okokat, hogy miért is nem, de nem teszem. Most egy kicsit egyszerűbben, legalábbis számomra, megpróbálok megint egy kis rendszerességet vinni a blog életébe. Elsőként nemsokára jövök A soha határával.

Petra

Chris Howard: Gyökértelen

Eredeti kiadó: Scholastic Press; 2012-ben
Magyarul kiadta: Főnix Könyvműhely; 2012-ban
Értékelések: Goodreads – 3,63 (több mint 380 értékelés) Moly – kevés vélemény
Oldalszám:286
Zene: Rise Against: Ready to fall

Direkt vártam a könyv elolvasása után, most már több, mint egy hetet, gondoltam hátha ha gondolkodom rajta, jobban megtetszik. De nem, úgyhogy maradnak az érzések és a gondolatok most már róla azt hiszem.
Elöljáróban… Én alapvetően nagyon nem szeretem a fülszövegeket. Legalább annyira ódzkodom tőlük, mint a spoilerektől. Lényegében mert nem lehet úgy fülszöveget írni, hogy az ne spoilerezzen le egy csomó mindent a könyvből, ez akaratlanul is megtörténik, ha el akarunk mondani a történetből valamit. Így nem a fülszöveg hibája, én mégis kerülöm ha tehetem. Szóval nem igazán olvasok fülszövegeket, helyette inkább elolvasok egy-egy értékelést, megnézem az értékeit goodreads-en, ilyesmik. Ez a Gyökértelen esetében is így történt, annyi kiegészítéssel, hogy félve elolvastam a fülszöveg első két mondatát, mert igazán felkeltette a borító és a cím a figyelmem. Ez volt az a két mondat:

Chris Howard

„A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról.”
Ennyit engedélyeztem magamnak, ami csak még jobban felcsigázott. Aztán valami egészen mást kaptam, mint amire számítottam. Egy alapvetően faépítgetés köré épülő történetre számítottam, nem egy folyamatosan rohangálós, akcióközpontú sztorira.
Ez egy iszonyú pörgős könyv, Banyan fő mozgatórugója, hogy megtalálja az apját, mindenki másé meg, hogy megtalálják a fákat, és rohannak egyik pontról a másikra, valami felé, valaki elől, néha összeszed egy-két embert, néha lekopik egy-kettő, néha őt szedik össze, aztán lőnek, verekednek, futnak, menekülnek, megsérülnek, néha beszélgetnek és építenek, aztán rejtélyek után is kutatnak.
Azt érzitek, hogy ez egy nagy összegabalyodott fonáltenger? Én is.
A legelején még nem ezt gondoltam. Az első néhány oldal után az volt az érzésem, hogy ezt a könyvet valójában a Greenpeace írta. Hogy ez a környezetszennyezés, de elsősorban a fák irtásának, a génmanipuláció és a globális felmelegedés ellenkampánya. Csak kellett nekik egy helyes pasit keresniük, hogy álcázzák magukat. Ez akkor jött volna be, ha nem úgy alakul a történet, ahogy alakult.

Forrás: Deviantart.com

Alapvetően azzal, hogy folyamatosan mozgásban voltak nem lett volna baj, akciódús volt, pörgött az egész, minden meg volt magyarázva, szóval alapvetően izgalmas volt. Azt leszámítva, hogy a fejemet vertem már a végén a falba, hogy találjanak már oda! Szóval a probléma nem a történettel volt, bár abban is éreztem azért logikátlanságokat, hanem a szereplőkkel, egyszerűen nem értettem őket, a reakcióikat, az indítékaikat. A felszínen minden oké volt, de olyanokat csináltak néha, hogy egyszerűen nem bírtam összerakni a jellemüket. Csapongóak, összeszedetlenek és furák voltak, néha azt sem értettem miért úgy beszélnek, ahogy.
Ráadásul az író bizonyos helyzetekben próbálja drámainak, brutálisnak, érzelmesnek mutatni a szereplőket, a szituációkat de egyik sem hatásos igazán. A túlzott brutalitást kimondottan nem éreztem indokoltnak, egyszerűen nem passzolt bele a történetbe így, hogy hol volt, hol nem. A következő pillanatban meg az egész nagyon beteg és bizarr lett, valójában elég sok helyen, tele van szintén indokolatlan hatásszünetekkel, plusz a végére még néhány rettenetes klisés mondatot is sikerült berakni, mint például ’Fogadjuk el amit kaptunk’, vagy ’Nem számít hol vagyunk, ha együtt vagyunk’ és hasonlók. Komolyan ezektől én éreztem kínosan magam olvasás közben, mint egy rossz filmben.
A könyv legpozitívabb része, a borító, a világfelépítés volt. Lényegében egy nagy sivatag, és néha kicsit a Csillagok háborújában éreztem magam, amikor a hajót javítják a sivatagban és kell nekik az alkatrész. És ki is merült a Csillagok háborúja tudásom. Nagyon tetszettek az egyedi megoldások, ahogy a génmanipulációs részeket megmagyarázta, és a becsempészett misztikus-jövőbeli részecskék is.
Szóval nem nagyon tetszett, pedig nagyon vártam és szerettem volna szeretni.


Idézetek: Megidézve
Történet: Sodró lendületével mindent letarolt.
Karakterek: Nem sikerült düllőre jutnom velük
Kedvenc szereplő: Crow és Alfa
Akit nem szerettem: Hina.
Legjobb rész: Az eleje.
Legrosszabb: A vége.
Borító: Hogy miért ennyire jó? Egyszerű a válasz: Sánta Kira
10/6

Petra

Megidézve

Chris Howard: Gyökértelen című regényéből







"A könyv borítója az idők során ugyanolyan rozsdás árnyalatúra színeződött, mint a furgon; lapozgattam az oldalakat, az orromhoz nyomtam őket, és beszívtam az illatukat - mintha azzal a történetiket is magamba szippanthattam volna."    13. oldal

"- Olvastam könyveket - mondta és letörölte a könnyeket az arcáról. - Még abból az időből, amikor léteztek törtvények és kormányok. Akkor legalább ezernyi cég működött, amelyek előállították az élelmiszert. Mindenfélét.
Igen, ezt már én is hallottam. De ennek így semmi értelme - hiszen akkor mindenki egyszerűen megtermelhette volna magának az ennivalót."   39. oldal

"Mert még akkor is, amikor nincs szinte semmi remény, az ember valahogy még mindig találhat egy helyet magában, ahol ragaszkodhat azokhoz a dolgokhoz, amikre igazán szüksége van."   207. oldal

"– Te a mennyországról beszélsz, csávókám! Mi pedig a pokolba tartunk.
– Nem tudom – vontam vállat. – Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz."    212. oldal

"Semmitől nem tűnik olyan reménytelennek a világ, mint ha tudod, hogy üres."

Petra

Brent Weeks: A Fekete Prizma

Eredeti kiadó: Orbit; 2010-ben
Magyarul kiadta: Könyvmolyképző Kiadó; 2013-ban
Értékelések: Goodreads – 4,21 (több mint 15 ezer értékelés) Moly – nagyon kevés vélemény
Oldalszám: 784 + Szójegyzék + Térkép
Zene: Jack Jack: Take it back

Imádom Weekst! Imádtam az Éjangyalban kialakított világát, lenyűgözött úgy ahogy volt, és most ezt megcsinálta még egyszer! A Fényhozóban is kaptunk egy teljesen új világot, teljesen új karakterbázist, ami legalább annyira jó, mint az Éjangyalban.
 Itt a fény segítségéven varázsolnak, fényből öntenek színeket, mindegyiknek saját tulajdonságaik vannak, de minden színöntő általában csak egy-két színt tud önteni, és a színeik befolyásolják a személyiségüket is. Ez alapból nagyon jól hangzik szerintem, de ahogy bele van építve az egész társadalomba… El sem hiszem hogy mennyire tetszett nekem ez az egész világfelépítés!
A főszereplő a Prizma, Gavin Guile, aki az összes színt képes önteni. Ezért ő a Prizma. És a Prizma személye, ennek az egész vallásos világnak a spirituális vezetője. Persze nem mindenki tud színt önteni, de a szerencsések, akik igen, színöntő tanulmányaikat a Chromériában, A Hét Szatrapia fővárosában végezhetik. Hét szín, hét Szatrapia van. De vissza Gavinhez, azért szerettem őt nagyon, mert annak ellenére, hogy szó szerint az egész világ terhei a vállán voltak, és akkor még a saját gondjairól szó sem volt, hihetetlen felszabadultan, gyermeki örömmel tudott elmerülni abban amit szeretett. Aztán a következő jelenetben keménykezű, határozott Prizma volt, majd logikusan cselekvő vezető, aztán képességei határát súroló színöntő, végül még spirituális vezetői posztban is bemutatkozott. Egyszerűen annyira széles volt a személyisége, hogy ezáltal igazán megismerhettük, átérezhettük a döntései súlyát, az érzései mélységét.
Oké, Weeksnek volt erre 800 oldala, de ott volt még rajta kívül másik 3-4 főbb szereplő is.
Kip, első ránézésre az a tipikus szerencsétlen kövér gyerek, akit már rengetegszer, rengeteg helyen láttunk, de ugye Weeks egy ilyen főszereplővel nem elégszik meg. Kezdetben ad a képlethez egy kis öniróniát, később egyéb fűszereket. Kip a humor fő forrása a könyvben. Nagyon szeretem, ahogy Weeks a humorral bánik. Nincs sok, de ha van akkor az tényleg vicces, és biztos, hogy a legjobb helyzetben van elszórva. Vagy a feszültség kellős közepén, vagy ott ahol épp mondjuk múltmesélés van, és akkor bedob egy megjegyzést. Nagyon jó érzéke van hozzá.
A harmadik nézőpont uralkodója Fehértölgy Karris. Ő a női vonal birtokosa a történetben, kemény, akaratos, makacs, harcos, de mindemellett is nő. A Fekete Gárda, akik a Chroméria fejesét, a Fehéret valamint ugyebár Gavint védik. Tehát a Fekete Gárda egyik tagja. És nem mondok róla többet, mert annyira jó útközben megtudni!
A negyedik szemszöget birtokló szereplőről pedig semmit sem mondanék, mert el sem hiszem mik történtek ott! Kicsit katartikus bejegyzés lesz ez…
És persze van egy gonosz király. Meg egyéb gonoszak. És még több remek szereplő.
A történet maga onnan indul, hogy megismerjük kicsit Kipet, és bepillantunk a színöntők világába. Mi lett azzal a színholttal ott az elején? Aztán átsodródunk Gavin fényűző életébe, elkezdenek felénk sodródni a problémák, tűzvész, utazás, színholtak (ők ilyen veszélyes színöntők, akik már túl sokat öntöttek, és ettől teljesen eldeformálódott a személyiségük), Karris... És nem tudom mit mondjak még a történetről, hogy ne legyen spoiler a bejegyzésben.
De Weekshez híven mozgalmas az egész könyv, van itt extrém utazás, politika, vallás, csata, mészárlás, háború, zavaros és vészterhes múlt. Csupa könnyed téma ahogy Weekstől megszokhattuk, zseniális kivitelezéssel, kreatív megoldásokkal, viszont szerintem mindössze egyetlen igazán csattanós csavarral. Amit sajnáltam. Főleg, hogy viszonylag az elején követezik be a könyvben. Mondjuk akkor akkorát üt, hogy a végéig emésztettem, de akkor is. Egy?!
És egyszer kizökkentem olvasás közben is… Kétlem, hogyha egy 15 éves gyerek ha életében először halált, meg gyilkosságot lát, főleg ha ismerőseiről, barátairól van szó, úgy reagál, ahogy Kip tette. Minimum le kellett volna dermednie vagy mit tudom én. Oké gondolom a düh is érthető reakció, de akkor legalább később ki kellett volna jönnie valahogy az érzelmeinek nem?
Valahogy én ezt a történetet nem éreztem annyira ütősnek, durvának, csavarosnak, valahogy nem érzem annyira az enyémnek, mint az Éjangyalt, már az első kötet után. Valami hiányzott belőle, a grandiózus és impozáns világon túl. Mondjuk az biztos, hogy több bevezetést igényelt ez a világ, mind Kylaré. De most ahogy ezen gondolkodom, az ötlött fel bennem, hogy egy kicsit más volt a stílusa, ezért rápillantottam a fordítóra. És... Bingó! Weeks új fordítót kapott...
Ennek ellenére persze epekedve várom a következő kötetet, mert Weeksből nekem sosem elég!
Végezetül, olvasás közben jutott eszembe, hogy ez a könyv olyan, mint egy folyó. Egy hegy gyomrából ered, ahol sötét és csend van. Lassan folydogál, a csendet egyre sűrűbb vízcsepegés töri meg, a sötétet pedig az apró réseken beáradó fény. A cseppkövek apránként, cseppről-cseppre kezdik duzzasztani a kis folyót, ami nemsokára nagy vízesést eredményezve tör elő a hegyoldalban. Mikor földet ér, az erdőben, a fák között sebesen kanyarog, és egyre több patak folyik bele, amitől még szélesebbre duzzad a folyó. Végül, amikor már elsöpörné maga előtt a partjára nőtt várost, magas hullámokkal csapódik neki az előtte magasodó gát falának, ahonnan zsilipeken, csak a vízfolyamának töredéke jut el a városon túlra.
Meglátjuk a következő részben sikerül-e áttörni az a gátat.

Idézetek: Megidézve
Történet: Lesz ez még mozgalmasabb is, de arra, hogy bevezetődjek a világba nagyon jó volt.
Karakterek: Weeks karakterei mindig nagyon össze vannak rakva, ez mit sem változott.
Kedvenc szereplő: Vasököl és Corvan Danavis
Akit nem szerettem: Liv
Legjobb rész: A csavar. Na meg Gavin reggeli jelenete.
Legrosszabb: A fordító lecserélése! Így is jó, de Gazdag Tímeával jobb lett volna.
Borító: Nem tetszik, de ez az eredeti, úgyhogy inkább ez, minthogy a Könyvmolyképző nekiálljon borítót gyártani, mert attól végképp kiakadtam volna.
10/9

Petra